Gyűlölöm, mikor nyuszi vagyok, és ha valamikor nyuszi tudok lenni az az, amikor egy szép leány megdobogtatja a szívem... na ilyenkor van az, hogy nem csak a kezem remeg meg, hanem cserben hagy az optimizmusom, nem tudok gondolkozni, nem jut eszembe semmi poén, és úgy azt hiszem ez az egyetlen olyan szituáció, amikor inkább csöndben vagyok. De gondoltam most leírom ide, hátha így tanulok végre a hibámból...

Ma korábban jöttem haza (ez azért fontos, mert az illető, akivel összefutottam valószínűleg ilyenkor jár haza, tehát soha többet nem fogom látni...) szóval megláttam a megállóban (ma máshol szálltam fel, szóval ez sem egy jó hír hosszú távon...) valamin nagyon szépen mosolygott és már akkor kiakadtam, hogy milyen szép a mosolya, de persze nem csináltam semmit... (1 hiba), ő az első kocsihoz ment én a másodikhoz. Aztán mikor megjött a metró mégis az én kocsimba szállt (nem miattam rám sem nézett), de ezt akár jelnek is vehettem volna (annak is vettem, de mondjuk még kellett volna másik 100000, hogy komolyan vegyem) Aztán lett volna mellette hely, ahogy ugye könnyebb megkérdezni, hogy feleségül jönne-e hozzám :) de én persze nem oda ültem (2. hiba) aztán le kellett szállnom a Pillangónál (mert ott volt a kocsim) és bánkódtam, hogy mekkora barom vagyok.... de ő is leszállt... :))) innentől még elég sokáig egy irányba mentünk, de nem mentem oda... (3.,4., 5....... hibák).

De most tényleg mit veszíthettem volna? Ha azt mondja, hogy bocs nem akkor is most egy csupa mosolygós levelet írnék, helyette itt szívom a fogam, és fogom a fejem....