eddig itt a saját gondolataimat írtam le, de nővérem írt pár szót a lelkésznek Anyunkról, hogy milyen volt és úgy gondoltam itt a helye (írt egy nagyon szép elköszönést is, azt nem másolom ide, de nekem az is könnyeket csalt a szemembe)
Anyu rettentően szerény ember volt. Törékeny alkatú, aprócska, kapkodó mozgású. Mindenkivel barátságos, mosolygós, közvetlen. Egyszerűen élt mindig beérve azzal a kevéssel amije volt. Az elképzelhető legegyszerűbb dolgok tették boldoggá. Az hogy rólunk és az unokáiról gondoskodhatott, hogy tudta nekünk milyen fontos, hogy Ő van. Hogy valaki pár kedves szót szólt hozzá, megdicsérte vagy valamilyen apró gesztussal jelezte felé a szeretetét.Mindig azzal volt elfoglalva, hogy hogyan segíthet másokon, hogy mivel kedveskedhet az unokáknak vagy nekünk. Ha esetleg volt pár forintja azt biztosan az unokákra költötte. Még az utolsó napokban is azon gondolkodott, hogyan tudna valamilyen kis munkát keresni, hogy a nyugdíját kiegészítse, pedig végigdolgozta az életét. Az élet nehézségei megviselték, mégsem irigykedett soha senkire.
Még mindig úgy aggódott értünk, mintha kis gyermekek lennénk. Ha betegek voltunk szinte Ő is belebetegedett.
Sok mindent lehetne róla mondani, de szavakkal szinte lehetetlen kifejezni, hogy mit jelentett Ő nekünk.
